Facebook
Naptár
2014. július
H K SZ CS P SZ V
      01 02 03 04
05 06 07 08 09 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28        
Hírlevél

Adja meg e-mail címét:

 

Az alapító: Kozma Gyula

 
Kozma Gyula
(1903-1994)

A Lakiteleki Torna Egylet megalakítása egy 1925-ben Lakitelekre költözött fiatalembernek, Kozma Gyulának volt köszönhető. Idősebb Tassy Pál kovácsmester, Lévay Tóth József asztalosmester és Lévay László tanító személyében természetesen voltak helyi társai is, akik ugyancsak elévülhetetlen érdemeket szereztek az egyesület megalapításban.

 

Az 1903. június 28. napján, Budapesten született Kozma Gyula épületlakatos igazi sportember volt. 1922-1925 között a fővárosi Lapterjesztők Ökölvívó Egyesületének, 1923-1925 között a Budapesti Testgyakorlók Körének is tagja. Ezután következtek a lakiteleki évek. Ő hozta az első igazi bőr futball labdát a településre. A harmincas évek végéig maga is aktív labdarúgó. A második világháború idején őt is a frontra szólították. A háború után előbb a felnőtt csapat edzője, majd az utánpótlás neveléssel foglalkozott egészen a hatvanas évek végéig. Saját feljegyzéseiből tudhatjuk azoknak a tehetséges fiataloknak a nevét, akikkel munkája során találkozott.

Az ötvenes évek elején labdarúgó játékvezetői vizsgát is tett. Igazolványa Kecskemét járásban jogosította mérkőzések vezetésére, felügyeletére.

Amikor Lakitelekre költözött és Takács Máriával házasságot kötött, egész életére vállalta a falusi életformát; szakmáját felhagyva, jövőjét a mezőgazdaságban remélte megtalálni. Szőlősgazda lett. Méghozzá olyan, akinek mintagazdasága, minta szőlészete és gyümölcsöse volt. Számtalan arany és ezüst oklevéllel díjazták terményeit. Elismert gazdálkodóként gondoskodott öttagú családjáról. Köztisztelet övezte gazdaemberként is. 1956-ban a Községi Termelési Bizottság elnöke volt. Földjeit 1953-ban államosították, és ennek következtében a helyi termelőszövetkezet tagja lett. Brigádvezetője, majd idősebb korában portása volt a szövetkezetnek.

A korabeli hagyományok szerint a sport és a kulturális élet szorosan kapcsolódott egymáshoz. Az egyesületi működés szerény anyagi feltételeinek megteremtésében fontos szerepe volt azoknak a műkedvelő előadásoknak, amelyek szervezésében és megvalósításában Kozma Gyula ugyancsak kiemelkedő szerepet vállalt. 1948-tól 1965-ig műkedvelőként is folyamatos, teljes értékű munkát végzett. Tizennégy olyan alkotás ismert, amelyet a helyi műkedvelők, köztük többen a labdarúgók is eljátszottak. Még Kecskeméten, Tiszakécskén és Szentkirályon is szerepeltek. Egyebek mellett A Falurossza, A véngazember, A piros bugyelláris, a Szabad szél, és a kedvenc János Vitéz volt a repertoárban.

Akik még emlékeznek rá, széles látókörű, segítőkész és nagyon barátságos emberként említik. Türelméből, barátságából és vendégszeretetéből szinte mindenkinek jutott. Nemcsak leszármazottai, hanem a Lakiteleki Torna Egylet régi és mai sportolói, vezetői, az egész település büszke lehet a 2017-ben fennállásának kilencvenedik évét ünneplő egyesület alapítójára.

(Köszönöm ifjú Kozma Gyulának azokat a jegyzeteket, dokumentumokat, amelyekkel az emlékanyag összeállítását segítette. Hálás vagyok az ARCKÉPCSARNOK minden szereplőjének, hogy emlékeik, fotóik megosztásával egyesületünk eltelt kilencvenéves történelmének lapjait színesítették, élővé, és remélhetően még a kívülállók számára is érdekessé tették. Terjéki Ferenc)

IN MEMORIAM GYÖNGYÖSI GYÖRGY

 

(1929-2009)

 

A lakiteleki labdarúgók a 2009-2010. évi bajnoki rajtra készültek, amikor a mérkőzés napján délelőtt érkezett a szomorú hír, Gyöngyösi György, mindannyiunk Gyuri bácsija itt hagyott bennünket. Az utóbbi hetekben már alig mutatkozott. Vártuk a felkészülés időszakában, hogy egyszer majdcsak megjelenik, de hiába. Testileg és lelkileg is megtörte a súlyos betegség.

 
Gyöngyösi György

Társai, és a közönség által kedvelt, legfőképpen szabadrúgásairól híres labdarúgó, a település teljes sporttársadalma által tisztelt, hosszú ideig fáradhatatlanul dolgozó sportvezető volt.

 

Éveken keresztül ott volt minden mérkőzésen, legtöbbször az edzőmeccseken is. Az idei nyári felkészülés időszakában azonban már nem találkozhattunk vele. Legtöbbször már az ifjúsági mérkőzés kezdetét jelző sípszó ott találta a kispad közelében. A felnőtt csapat korábbi szakvezetője Ézsiás Gábor rendre megtisztelte azzal, hogy a mérkőzések jegyzőkönyvébe beírta a kispadon helyet foglalók közé. A 2009. augusztus tizenhatodikán kelt jegyzőkönyvből már hiányzott a neve, pedig szívesen írtuk volna még hosszú évekig.

A sportvezetők munkájának megítélésekor ő volt a minta. Akit hozzá hasonlított valaki, büszke lehetett. Ő persze más, az amatőr sportot nagyobb megbecsüléssel övező időkben dolgozhatott, és ezt gyakran hangoztatta is. Mindenkire név szerint emlékezett azok közül, akik munkáját segítették, áldozatot vállaltak a lakiteleki sportolás feltételeinek megteremtésében.

Nem múlhatott el úgy mérkőzés, hogy néhány jó szóval, megszívlelendő jó tanáccsal ne biztatta volna a fiatalokat vagy a felnőtteket. Az utóbbi években mindig kerékpáron érkezett. A kapuban szertartásosan leszállt járművéről, és gyalogosan lépett be az általa mintegy szentélyként tisztelt sportpályára. Hiányozni fog. Sokan őrizzük emlékét.

Korábban, az "Arcok, emlékek..." c. sorozatban vele is készült egy összeállítás:

Kisebb megszakítással 1964-1995 között az egyesület elnöke volt. Korábban persze aktívan sportolt ő maga is. Az a hír járja, hogy az ő elnökségét követő időben, a kilencvenes években született egy olyan vezetőségi elhatározás, amely szerint az egyesület "örökös elnökének" nyilvánították.

Amikor sokadikként a nyomdokaiba kerültem, az idősebb generációt képviselők közül többek között ő is megtisztelt bizalmával. Ezért hangozhatnak úgy a feltett kérdések. A sport "székházban" ültünk le egy emlékező beszélgetésre a 2008/2009-es idényre történő felkészülés időszakában.

- Gyuri bácsi, ugye itt otthon érzed magad?

- Igen, mi építettük a székházat. Emlékszem, készült egy tervrajz, amit -remélem ma már bocsánatos bűnnek számít - meghamisítottam egy kicsit. Kétszer akkora alaprajza lett, mint az eredeti. Gyorsan ki is ástuk az alapot, hogy biztosabb legyen a dolog. Azután jött az építkezés, amiben a tsz, de még a labdarúgást kedvelő Daczó Józsefnek, akkori állomásfőnöknek köszönhetően a MÁV is segített.

Bontott vasúti kocsik alváz elemei lettek az áthidalók. A tsz fokozottabb segítsége talán annak is volt köszönhető, hogy nevéből a Szikra megnevezést akkor kiegészítésként átvette az egyesület.

Az alapásásban, majd az építkezésben a legtöbbet a Lovas család és a Harczos testvérek, Zoltán és József segítkeztek. A mester, aki a székházat felépítette, Pál Kovács László volt. Mindez társadalmi munkában történt az ezerkilencszázhatvanas évek közepén. Az építkezés időszakában közben volt egy sikertelen pályafüvesítési kísérlet is. A füvesítés végül 1982-ben történt meg, amikor a Népstadion gyepvágó gépét sikerült lehozatni két alkalomra. A kivágott gyeptéglák lerakásában még a Szikra Tsz-ben nyári ifjúsági táborban lévő leánybrigádok is segítettek. Dolgoztak itt a tsz gépei, és egy napot itt töltöttek a BRG itteni üzemének dolgozói is. A pályaavatón a lakiteleki öregfiúk az öregfiúk válogatottal játszott.

- Gyermekkorod, fiatal éveid hol teltek?

- A Tisza-parton születtem, a nagyrévi gátőrházban 1929. október negyedikén. Édesapám gátőr volt a Nagyrév - tiszainokai gátőrházban. Másfél éves voltam, amikor ő sajnos meghalt, így a szolgálati lakásból kik kellett költözni. Ekkor jöttünk Lakitelekre. Itt jártam általános iskolába, majd a negyedik osztály után a Kecskeméti Református Gimnázium ösztöndíjas tanulója lettem. Félárvaként nehéz lett volna, de jó tanuló voltam, így az iskolától minden felszerelést megkaptam. Amikor a középiskolában végeztem, a Kecskemét és Vidéke Borforgalmi Vállalat Lakiteleki Pincészetének irodavezetője lettem. Itt dolgoztam 1949-1957 között. Ezután voltam bérszámfejtő a Földműves Szövetkezetben, de gépfűrész kezelő, és maszek kertész is.

1957-ben nősültem, és a tsz megalakulásának időszakában 1960-tól feleségemmel együtt könyvelőként dolgoztam. Innen a Kerekdombi Újélet Termelőszövetkezetbe vitt az utam, ahol kontírozó könyvelő, főkönyvelő helyettes lettem. Amikor megépült a művelődési ház, 1964-ben haza hívtak igazgatónak. Ezzel együtt lettem a sportegyesület elnöke is.

- Mikor kezdtél aktívan sportolni?

- 1944-ben, a levente bajnokságban. Rövid időn belül bekerültem a nagycsapatba, amely abban az időben városi, illetve járási bajnokságokban szerepelt. 1953-ban járási bajnokok lettünk, és felkerültünk a megyei másodosztályba.

- Játékos társaid, edzőid közül kire emlékszel szívesen?

- Mindannyian jó barátok voltunk. Talán Zsigmond Laci nevét említhetném meg külön is, akivel együtt dolgoztunk a borforgalminál; és Fazekas Sándorét, Fekete Józsefét.

Az edzőim közül elsősorban Harczos Pista bácsit említeném, aki kántor tanítóként mindennel foglalkozott, aminek a sporthoz köze volt. Még az étkezésünkre is kiterjedt a figyelme - mikor mit együnk. Rendszeresen maga keverte üdítővel szolgált a csapatnak. Ebben az időben Tonn Gyula volt az intéző, aki volt, hogy a földműves szövetkezet főkönyvelőjeként csekket nyomott a kezembe, hogy vásároljak be a csapatnak.

- Milyen élményekben volt részed játékosként?

- Barátságos és bajnoki mérkőzéseken közel száz szabadrúgás gólt lőttem. Ezért tartottak a csapatban. Nem tudtam, de szerettem focizni; a szabadrúgásokat persze sokat gyakoroltam. Ha ilyen lehetőséghez jutott a csapat, a hazai közönség mindig "Furit" követelte, a Furiózó becenevem rövidítették így.

- Aktív pályafutásod meddig tartott?

- 1963-ig. Lett némi túlsúlyom, és nem tudtam már úgy teljesíteni. Ezt követően edzettem az ifjúsági csapatot, majd az egyesület elnöke lettem. Amikor edző nélkül maradtak, 1972-ben átvettem a serdülő csapatot. Sok tehetséges fiatal volt közöttük. Tóth János, Tubak Tibor és Csinger Zsolt NB-s játékosok lettek. Ezt követően még három serdülő csapatot edzettem. Két alkalommal csoportunkban a korosztály bajnokai lettünk.

- Azon túl, hogy látjuk, minden mérkőzésen, eseményen kint vagy, hogyan telnek napjaid?

- Nagyon jól. Egy csípő protézis sokat segít. Rajzkészségem hasznosítom kavicsfestéssel, illetve kertészkedem. Mindent megtermelek, ami kell. Nagyapámnak köszönhetően már tizenhárom évesen tudtam szőlőt metszeni.

"Zárszó" helyett

A beszélgetésünk végén már ő is kérdezett. Érdeklődött az egyesület helyzete; "belügyeink" iránt és, hogy vannak-e komoly támogatók. Mondja: tudja, hogy milyen nehéz ma. Elsősorban az egyesület anyagi helyzete. Szívesen segítene - teszi hozzá - de az alacsony nyugdíjból nem telik. Mintegy biztatásként azért megjegyzi, hogy ő ezt már nem tudná csinálni. Annak idején azért adta át helyét, mert nem tudta elviselni, hogy "minden pénzbe kerül". Persze fontos volt, hogy megfelelő utódot találjon. Örült neki, hogy Sütő László, ha nem is könnyen, de hagyta rábeszélni magát.

Természetesen szóba került még a múlt, annak még elérhető értékei, amelyeket magunk és az utókor számára egyebek mellett ilyen visszaemlékezésekkel is igyekszünk megőrizni. Segítséget ígért, amelyet a beszélgetéssel együtt köszönök neki. És már sorolta is a neveket, akiket megpróbál elérni.

IN MEMORIAM HŐSI GYŐZŐ

 
Hősi Győző

(1943-2008)

 

Nagyon fiatal volt még ahhoz, hogy itt hagyjon minket. Szerettük volna, valamikor még meghallgatni emlékezéseit. Csak azzal a szándékkal leülni valahol, hogy hallgatjuk, lejegyezzük emlékeit, megőrizve a jövőnek. A sors közbeszólt. Már csak emlékezhetünk. Kevesen lehetnek a településen, akik nem tudják, hogy sokak által kedvelt sportember volt. Hosszú évekig játszott a lakiteleki labdarúgó csapatban. Tőle tudom, hogy amikor kellett, még kapusnak is beállt. Élete végéig hűséges maradt kedvenc sportjához. Miután befejezte aktív pályafutását, szurkoló lett, "szorított" a pályán küzdők sikereiért. Rendszeresen kijárt a mérkőzésekre. Szinte biztos, hogy ott volt az idei tavaszi szezon utolsó mérkőzésén is. Majdnem törékeny alakja olykor megjelent a hazai kispad közelében. Ilyenkor többször is beszélgettünk. Majd nekitámaszkodott a korlátnak és "belemerült" a játékba.

 
Hősi Győző a középső sor jobb oldalán látható

Nem volt bőbeszédű, de szívesen emlékezett vissza a régi időkre. Szinte mindig játszótársait emlegette. Hogy kikkel szeretett játszani, kivel miért. A mai csapatról, játékosokról is elmondta néha a véleményét. Azt szerette volna, ha mindig, mindenki jól játszik. Volt amikor dicsért, máskor zsörtölődött is egy kicsit.

 

Ahhoz még fiatal volt, hogy itt hagyjon minket. Ráadásul ilyen váratlanul. Bár akik közelebbről ismerték, azt mondják tudta, hogy baj van a szívével; számítani lehetett rá, hogy megtörténik ami bekövetkezett. Talán ezért is volt olyan csendes, szerény. Bár ez sokak szerint családi vonás. Hitéről, akaratáról árulkodik, hogy nem fordult el a világtól, nem volt visszahúzódó; inkább csak megfontoltabbá, halkabb szavúvá tette a gondolat, hogy nem élheti napjait olyan biztonságban, mint azt sokan mások tehetik. Még alkatrészek is vártak rá. Hogy ügyesen újra mintázza őket. A félben maradt dolgokért, bármilyen sürgősek is ha vannak, nem hiszem, hogy gazdáik nagyon sietnének. Az együttérzés visszatartja őket. Csak félben hagyott dolgok maradhattak utána. Félmunkát ő soha nem végzett. Merthogy jó kezű mesterember is volt.

Szeretnék összeállítani egy csapatot, amelyikben ha akarná, még játszhatna egy kicsit. De már csak olyan összeállításokról lehet szó, amelyeken mi már nem változtathatunk. Fekete József, aki játékostársa majd edzője is volt, aki nagyon szeretett vele együtt játszani, edzőként tud ilyen összeállítást az 1963/64-es bajnoki idényből: Sima Endre, Parádi Zoltán, Harczos Zoltán, Sulák István, Sima Sándor, Hősi Győző, Bakó László, Gordos János, Harczos József, Steinacker Péter, Balla Sándor. Közülük többen emlékezhetnek még rá. Sokukkal találkozott is az egyesület fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából szervezett rendezvényen.

 

A már említett játékostárstól lehet tudni azt is, hogy Hősi Győző termete ellenére nagyon erős volt a pályán, hatalmas energiával vetette magát a küzdelmekbe. Ugyanakkor kimondottan észjátékos volt. A hosszú indítások mestere. "Halfolt". Ma úgy mondanánk, hogy középpályán játszott. Későbbi edzőjével órákig képes volt gyakorolni a távoli, pontos átadásokat. Tehetsége, kitartása, szorgalma alapján példa lehet a mai játékosok, fiatalok számára.

 

SÜTŐ IMRE

 
Sütő Imre - a hátsó sorban középen

Aki gyerekként karácsonykor is focizott..

 

Az októberi nemzeti ünnep huszadik évfordulójának előestéjén egy olyan, neves labdarúgó dinasztia legidősebb képviselőjével sikerült beszélgetni, amelynek tagjai majdnem a Lakiteleki Torna Egylet megalakulása, azaz évtizedek óta jelen vannak a település sportéletében. Édesapja testvére, idősebb Sütő László, már a múlt század harmincas éviben készült fényképeken is látható, akinek fia, ifjabb Sütő László a mai napig „pályán van”, aktív pályafutása után ma lakiteleki öregfiúk erőssége, csapatkapitánya; évek óta az egyesület vezetőségének tagja, és volt elnöke is. Fiatalabb korában Imre bácsi mindkét fia is futballozott. József ugyan elhagyott vele, de Imre ma is megbízható tagja az öregfiúk együttesének. Az ő fia, Norbert a serdülő csapat „oszlopa”. Jó testi adottságokkal rendelkezik. Talán mert hirtelen „nyúlt meg”, azért lehet, hogy a nagypapa véleménye szerint ”a pályán még nem pörög annyira, mint ahogy kellene”. Műszaki érzéke viszont máris kiváló, a legjobbak között vették fel a szakközépiskolába.

Az 1936. július 25. napján született idősebb Sütő Imre már 1953-ban bekerült a nagycsapatba. A sportnak köszönhette első igazi állását. Az általános iskola befejezése után, mint „kulák gyerek”-nek, nem voltak biztatók a továbbtanulási esélyei. Abban az időben, bár többnyire fiatalok alkották, nem ifjúsági, hanem második csapatnak nevezték az utánpótlás együttest. Tizennégy évesen itt játszott, amikor állást kezdett keresni. Sportolóként, de teljes értékű munkát feltételezve, felvették kisegítőnek az akkori tejcsarnokba. Néhány hónap után már a korai keléssel járó tejbegyűjtésben is komoly feladatokat kapott. Főleg a begyűjtés körülményei, „élményei” miatt – bár becsületesen elvégezte, - nem tudta megkedvelni a rábízott feladatokat. Amikor aztán megszűnt a tejcsarnok, és állást keresett, a legendás Cseh-fivérek legidősebb tagja, a szeszfőzde és aszaló üzem vezetője vette előbb kisegítőnek, majd helyettesnek maga mellé. A katonaidő letöltését követően is itt folytatta, olyannyira, hogy 1964-ben az üzem vezetője lett. Közben már helyettesként, elkezdte Kecskeméten a mezőgazdasági szakközépiskolát, ám a felelős munkakör, a sportolás, iskolába járás, az otthoni három hold szőlő művelésének feladatai miatt választásra kényszerült. Nem akarta abba hagyni a sportolást, a vizsgákat szalasztotta el. Munkahelyén továbbra is megbecsülték, hiszen képesítései megvoltak; rendelkezett szeszfőzde vezetői, és kazánfűtői képesítéssel is. Nehézséget csak az okozott számára, hogy akkor olyan rendelkezések voltak, amelyek szerint aki szeszfőzdében dolgozik, annak családjában ugyanazon a településen nem lehetett olyan, aki kiméréssel foglalkozik. Így került aztán Tiszasasra, ahol három évig az ottani szeszfőzdét vezette. Ezután fél évig a kerekdombi ásványvíz üzem instruktora volt, majd 1971-ben az akkori tanácselnök biztatására, megnyitotta első zöldséges boltját, az állomás mellett, egy kis fabódéban. Főállású kereskedői tevékenységével a múlt év őszén hagyott fel.

Mint abban az időben sok labdarúgó palántát, őt is Hangya Antal tanár úr fedezte fel. Segítette, edzette is őket, de az iskolából a foci miatti késést senkinek nem tűrte el. A szülőháza melletti parkos részen naponta megtették, hogy fociztak, akár még Karácsony napján is. A játék az iskolakezdés előtt is nagyon jól esett. Ha mint többször megtörtént, az iskola melletti homokbányában kezdték a napot és belefeledkezve a játékba elkéstek, bizony nem maradt el a büntetés.

Mint érdekességet is érdemes lehet megemlíteni, hogy Imre bácsi nem egyedül jött a beszélgetésre. Egykori csapattársával, Fekete Józseffel érkezett. Vele egyetértésben fogalmazódott meg, hogy Hangya tanár úr volt az első olyan edző Lakiteleken, akinél mindenkinek megvoltak a feladatai, aki igyekezett fazont, arculatot adni a csapatnak.

Az elején jobbszélsőként kezdett, de játszott más posztokon, volt középcsatár is. Rengeteg emléke van a lovas kocsis, különvonatos utazásokról, kemény összecsapásokról, győzelmekről.

Egy alkalommal Csépára mentek a második csapattal, ahol mindig nagy mérkőzéseket vívtak. „Az első félidőben egy összecsapásnál leütött a hazai kapus. Amikor magamhoz tértem – mesélték a társak -, csak annyit kérdeztem: merre hajtunk? Centert játszottam. Egyszer kihúzódva a baloldalra, jó nagy szögből, ballal olyan gólt sikerült rúgnom, hogy némi remegés után a felső sarokban a háló és a tartóvas között pihent meg a labda. A mérkőzést 5:2-re nyertük.

Ötvenhatban, az akkor szokásos tiszaugi Karácsony kupán, ahol a tiszaalpári csapat volt a harmadik résztvevő, tizenöt-húsz centis hóban játszottunk. Szénporral volt kijelölve a pálya. Megnyertük a kupát, amit a győzelem tiszteletére huncut módon úgy töltögettek tele a társak, hogy mindig más ital került bele. Azóta sem ártott meg semmi annyira.”

Egy hajósi mérkőzés emlékeit is a vendégül hívott játékostárssal közösen idézi: „Nagyon kemény mérkőzés volt. A hazaiak, ahol tudtak, szó szerint ütöttek-vágtak bennünket. Szabályosan fel kellett adni a két gólos előnyünket, hagyni kellett, hogy a hazaiak kiegyenlítsenek. Ráadásul egy mentés alkalmával Józsi teljesen véletlenül arcon találta a helyi plébánost, aki az első sorból nézte a mérkőzést. Nehezen csillapodtak le a kedélyek.”

Edzői között, mint sokan mások, ő is Kozma Gyula nevét említi elsőként; elsősorban embersége miatt. „Nagyon jó ember volt” – mondja. A sort a szintén sokak által emlegetett tanító, Harczos István folytatja, majd a két kecskeméti, Mócza Ferenc és Máté Ferenc következik.

Hosszú a játékostársak névsora is. Vendége, Fekete József hozott magával egy 1953-ban készült fényképet, amelyen rajtuk kívül Harczos István, Gyöngyösi György, Kökény József, Belovits Vilmos, Tubak László, Holló Károly, Bakos István, Török János, Novák Imre és Cseh László voltak egy csapatban. Az emlékek aztán folyamatosan hívják elő a további neveket. Gregus Mihályt és azt a Molnár Lászlót, akitől mint mondja, a mérkőzések során jobbról nagyon sok jó labdát kapott.

„Kalocsán Gregus Mihály odajött hozzám, és azt mondta: Imrém! Ha jobboldali beadás jön, ne csinálj mást, csak állj be masszívan a tizenegyes pont közelében és tartsál bakot nekem! Második, vagy harmadik próbálkozásra, Molnár Laci híres, pontos beadásainak egyikéből ilyen módon gólt fejelt.”

Tizennégy éves korában fiatalon kezdett a felnőttek között játszani, és viszonylag fiatalon, harminckét évesen hagyta abba a sportolást. Szülőfaluján kívül csak katonaként Verpeléten az ottani honvéd csapatában játszott, ahol megyei másodosztályú bajnokságot is nyertek.

Két, viszonylag komoly sérülésére is emlékszik. Tiszaalpáron csúszós talajon tornacipőben játszott és elesett. Két bordája tört. Tiszakécskén egy kupameccsen mentek csúnyán belé. Pályafutásának befejezésében azonban egy munkahelyi „baleset” játszott inkább szerepet. A szeszfőzdéhez tartozó hizlalda takarmányát ők maguk hordták fel a padlásra. Egy tele „jutazsákkal”, ami azon túl, hogy közismerten súlyos volt, szélesebb volt a szokásosnál, és a padlásfeljáróban megakadt. Bár kiheverte, de azóta is szokta érezni a derekát.

Az egyik legkitartóbb, olykor igen kritikus nézője a mai csapatoknak. A serdülőktől az öregfiúkig, gyakran látni a mérkőzéseken. Az ifjúsági és felnőtt együtteseket sportbarátai társaságában legtöbbször még vidékre is elkíséri. Amikor aktívan dolgozott, a felnőtt csapat, és talán annak edzője iránti szimpátiáját gyakran kifejezte támogatásokkal is. Régóta közmegbecsülésnek örvend. Mint társaival, vele is megtiszteltetés volt a beszélgetés.

CSEH LÁSZLÓ

 
Cseh László

"A sport jóra vitt bennünket!"

 

A legidősebb sportember, aki meg tudja velünk osztani emlékeit, Cseh László, beszélgetésünkben Laci bácsi, aki 1922. október 27. napján született Lakiteleken. Általános iskoláit szülőfalujában végezte, az ipari- és kereskedelmi iskolát pedig Kecskeméten járta ki. A csapatban jobbösszekötőt játszott, többször volt gólkirály; híresek voltak "csuka-fejesei". A vele történt beszélgetést foglalják össze a következő gondolatok.

 
Cseh László balról a harmadik

Volt idő, amikor öt Cseh fivér rúgta a labdát a lakiteleki csapatban. A ma is használatos pálya avatásán; ahogyan ő mondta szentelésén is mind ott voltak. "Jönnek a Csehek!" - mondták többen tréfásan, akkor és máskor is. Mihály is belső csatár, Ferenc balszélső, Lajos kapus, Sándor balhátvéd volt.

 

A régiek közül ott él emlékezetében az alapító Kozma Gyula, aki mint mondja az első bőrlabdát hozta a faluba, és kezdetben edzősködött is; a legszorosabb barátság azonban Tassy Pálhoz fűzte, akivel már kisgyerek koruktól kezdve együtt rúgták a rongylabdát a házuk végében álló, akkor még üres területen. Rajtuk kívül szívesen emlékszik Hankóvszky Istvánra, Ormándi Imrére, és ahogy mondja "a tanítókra" Harcos István csapatkapitányra és Lévay Lászlóra, valamint annak sógorára dr. Szentendrey Mihályra, aki gyakran vendégelte meg a csapatot. Mint kiváló társakat, idősebb Nyúl Tóth Béla kapust, Puskás Béla jobb "halfot" és idősebb Sütő Imre bal "halfot" sem felejti említeni. És akkor előkerül egy régi fénykép. Emlékezete szerint közvetlenül a második világháború előtti időkből. Néhányaknál gondolkodik egy keveset, de végül is összeáll a csapat.

A csapatnak sokáig nem volt öltözője. Korábban például az egyik alapító Lévay Tóth József is nyújtott "menedéket,"amikor pedig a pálya a mai helyére került, egy jó ideig a Kléber-kocsma raktár helyisége volt az öltöző.

A mai pálya eredeti talaja egyébként nagyon laza és egyenetlen volt, ezért jó mélyen "felfordították". Így alulra került a laza, felülre a kötöttebb agyagos, ami viszont eső után ugyancsak sarasodásra alkalmas talajt eredményezett. Szinte mindent maguk végeztek a játékosok. A felszántott pályát például kézi vontatású betonhengerrel simították, ami nem volt egy könnyű feladat. Ebben az időben ültették az első nyárfákat is a pálya köré.

A korábbi emlékezők az első lakiteleki labdarúgó pálya helyét a kisréten emlegetik. Amikor Laci bácsi játszott, előbb a katolikus templom mellett volt. "Mivel elvonta a hívek figyelmét; úgy mondták, hogy a plébánia közbenjárására került a mai gyógyszertár helyére" -emlékszik vissza Laci bácsi. Innen kis időre ismét a kisrétre telepítették, ezt követően pedig a református templom mellett kapott helyet. Később kapta jelenlegi helyét.

Miből élt akkor egy sportegyesület? Elsősorban a sportolók áldozatvállalásából, az egymás iránti tisztelet, az összefogás erejéből. "Szinte testvérként tisztelték egymást akkor a játékosok!" Szüreti bálokat, színjátszó előadásokat szerveztek, ezek bevétele jelentette a fő anyagi forrásokat. Az események az abban az időben kulturális missziót is betöltő Hankóvszky-féle szállodában zajlottak, ahol például mozi is működött. Volt olyan amatőr előadás, amelyet a nagy sikerre tekintettel meg kellett ismételni is.

Visszatérve Laci bácsira, meglepetéssel hallgattam, amikor arról mesélt, hogy volt amikor egyszerre két csapatban játszott. A másik éppen a szomszédvár, Tiszaalpár együttese volt. Egy időben ott dolgozott. Nagyon becsülték egymást a kollégáival, a focit is mindannyian szerették; és a kérlelésnek az lett az eredménye, hogy egyszer-egyszer az alpári csapatba is beállt. Az aktív labdarúgást 33 évesen fejezte be egy akkor már lakiteleki munkahelyén őt ért annyira méltatlan sérelem miatt, hogy még ma is mélyen érintik azok az emlékei. A szavai is elakadnak amikor az ötvenes években vele történteket emlegeti. Egész életében keményen dolgozott vágóhídon, húsboltban. Még sokan emlékezhetnek rá, hogy mit megtett, mennyit tevékenykedett vevőiért. Ha az idő engedi, ma is kint van a szabadban, a kertjében lévő szőlő és gyümölcsös ad elfoglaltságot neki. "Az idő elmegy mindenki felett"- mondja. Pedig nem is látszik rajta igazán a kora. Én minden esetre nagyon örültem, hogy beszélgethettem vele.

FEKETE JÓZSEF

 
Fekete József középen

Sokan voltak és vannak, olyanok, akik hosszú időt töltöttek el Lakitelek sportéletében. És nem is csak ott voltak-vannak, hanem teszik is a dolgukat rendesen; nyomot is hagynak-hagytak; letették "névjegyüket". Mint Fekete József. A vele történt beszélgetés közben idézett emlékekből táplálkoznak a következő gondolatok.

 

Harmincegy éves koráig aktív labdarúgó volt, majd kisebb megszakításokkal hosszú évekig edzősködött. A mai, ötvenes éveikben járó korábbi labdarúgók közül, ha megkérdeznénk valakit, hogy edzőként kire emlékszik leginkább, két nevet minden bizonnyal említene; az övét és Harczos Józsefét.

 

1937. október hatodikán született, helyi bábaasszony híján, Kecskeméten. Itthon járta ki az általános iskolát, majd műszerész ipari tanuló lett a megyeszékhelyen. Amikor ott is végzett, az akkori idők i szerint behívták katonának. Miután letöltötte a kiszabott időt, a tiszakécskei "Permetező Gépgyár"-ban kezdett dolgozni. 1964-től a Bács-megyei Vízmű alkalmazottja lett. Volt egy ötéves kitérője, amikor nemcsak edzősködni, hanem a termelőszövetkezetbe dolgozni is haza hívták. Azután visszament a vízműhöz, és innen került nyugdíjba is.

 
 
Még 2016-ban is rendszeresen kijár a hazai meccsekre

Edzők és pályatársak

 

Tizenhárom éves korában kezdett el futballozni 1950. márciusában. Azt mondja, pályája során nagyon sok neves játékostársa volt. És már sorolja is: a Fehér "gyerekek", Mihály és később a Pénzügyőrben is játszó Sándor; Gregus Mihály, Fekete Sándor, Parádi József, Rubányi Mihály; a kapus Takács József, és az MTK-ból előbb Kecskemétre, később Lakitelekre igazolt Balatoni Miklós, aki itt hétvégi ház tulajdonos lett. Legtöbbjük NB-s játékos lett, vagy volt.

Azoknak az edzőknek a nevét, akikre szívesen emlékszik, az egyesületalapító Kozma Gyulával kezdi, aki ha kellett felnőtt, vagy utánpótlás csapatokat is edzett. Azután folytatódik a sor Hangya Antal matematika tanárral, aki nemcsak jó edző, hanem jó játékos is volt; és Harczos István tanítóval, Harczos József édesapjával, akinek fiai István és Zoltán is remek játékosok voltak. És még mindig nincs vége. Harmath András, civilben röntgenasszisztens következik, majd a kecskeméti Máthé Ferencet említi, akinek lakiteleki munkahelye volt. A rövid másfél évig itt edzősködő, de szintén jó munkát végző, ugyancsak kecskeméti Mócza Lajos zárja a sort. Az igencsak tartalmas pályafutás után sokakat tisztelhet mestereként.

Az aktív labdarúgást 1968-ban egy sérülésből annyira felépülve hagyta abba, hogy már csak az edzőséget tudta vállalni. Sok öröme volt a játékban is, de igazán emlékezetes dolgokat inkább edzői pályafutása időszakából idéz. Az 1954-56 közötti időből azért még előkerül egy fotó. Azt mondja ez volt az akkori időszak egyik legjobb összeállítású csapata.

A legszebb sikerek

1972-ben az ő irányításával nyert bajnokságot a csapat, és került fel a megyei másodosztályba. Ott már az első bajnoki idényben a tabella második helyén végzett, majd a következő, 1973/1974-es bajnokságot már meg is nyerték. Három év leforgása alatt kétszer is bajnok lett az együttes.

Olyan szerencsétlenek voltak a körülmények, hogy a megyei első osztályban egy évet tölthettek. Az a ritka helyzet állt elő hogy a szokásosnál több csapat esett ki.

Nagyon szívesen emlékszik a kupasikerekre is. Az MNK-ból több NB-s együttest is kiejtett a csapat. Elütötték a továbbjutástól az akkori Szabadszállás és Kiskunfélegyháza után a KTE-t és a KSC-t is. Ezek után következett a Hercegszántó. Talán mert az akkori élvonalban híresebb szülöttei voltak, nagyon elfogult játékvezetés mellett 2:2-re sikerült végezni. Mindenki úgy emlékszik, hogy a bírók csalták el döntetlenre a mérkőzést. Ez az eredmény ugyanis már elég volt ahhoz, hogy az alacsonyabb osztályú hazai együttes jusson tovább.

"Mindent" megélt

A szép sikerek ellenére voltak, akik megengedhették maguknak, hogy elégedetlenek legyenek. Kikezdték. Ahogy az ilyenkor gyakran előfordul, közvetlenül nem edzői munkájában, hanem munkahelyén kötöttek bele. A "koncepció" igazolására még formális eljárást is lefolytattak. De szerencséje volt. Akadt olyan becsületes ember, aki még szorongatott helyzetben is ösztönösen őszinte tudott maradni. Tisztázta tehát magát, de nem volt maradása; visszament a vízműhöz dolgozni. Edzői pályája itt egy időre megszakadt.

Három évig játékvezető is volt. Majd szinte egy egész futballcsapat kereste fel, hogy legyen az edzőjük. Persze vállalta, de az "előzmények" még később is nagyon sokáig nyomasztották.

Talán nem véletlen, hogy még ma is kijut neki az elismerésből, a tiszteletből, ami akár vigasztalhatja is. Amikor a Lakiteleki Torna Egylet megalakulásának nyolcvanadik évfordulóján az egyesület találkozót szervezett azoknak az idősebb labdarúgóknak, edzőknek, akik maradandót alkottak, Fekete Józsefnek egy régen volt játékosa ajándékkal kedveskedett. Volt edzője munkáját, törődését köszönte meg vele.

Hogyan telnek napjai?

1997 óta nyugdíjas, de nyolc évig még gondnoki munkát is vállalt. Miután abbahagyta az edzőséget, éppen úgy, mint a maga idejében méltatlanul bántott Cseh Laci bácsi, sokáig nem jött a pálya közelébe sem. Azt mondja sokat vívódott a gondolattal nagyon rosszul esett neki távol maradnia. Egy időben azután sok kedves tanítványa közül ketten, Sütő László és Gangl János is biztatták: "Legalább egyszer gyere már ki! Utána majd meglátod." Azóta rendszeresen találkozunk vele. Kijár a mérkőzésekre, de azért egy kicsit félre húzódik még ma is. Van egy törzshelye, legalább is a mérkőzések ideje alatt.

Többször láttam, találkoztam vele úgy is, hogy két lakiteleki fiú unokájával volt kint. Nézi, hogy a kisebb, szinte rendesen beöltözve beáll a hatalmas kapuba, az idősebb pedig lövöldözik neki. Bár a "kicsi" készül kapusnak, és meg is van hozzá a tehetsége, néha felcserélik a szerepeket. Szerintem bármit tehetnének, ha a pályán vannak, nagyapa úgyis örömét leli. Mint minden unokájában és dédunokájában, mert már ilyen is van neki.

Egy ereklye a múltból

Egy sajnálatos eset kapcsán nagyon kevés fényképes emléke maradt. Mégis ő mutatta meg az egyik legrégibb eddig ismert fotót. Ez 1935-ből való, az eredetiről készült jó minőségű másolat. Az elődök iránti tisztelettel őrzi.

 
Balról elöl Túri József, Cseh Lajos, Ormándi Ferenc; középen Matényi István, id. Tassy Pál, Roza István; állnak Lévai József, Roza Pál, Ormándi Balázs, Magyar János, id. Kozma Gyula, Lévay László, Cseh Ferenc, Kerekes Gyula, Cseh Mihály a fivérek édesapja

FAZEKAS SÁNDOR

 
 
Fazekas Sándor a jobb szélen áll

Amikor Fazekas Sándor hosszú és élményekben gazdag sportpályafutására emlékezik, a boldog ifjúság és mellette az a sok szeretet jut eszébe, amiben nagyszerű játékostársai körében része lehetett. Nem csoda tehát, hogy amikor arról van szó, kikre emlékszik szívesen, majdnem egy egész csapatra való társat, barátot megnevez. Azt mondja, a sport számukra szinte minden volt; mondhatni „lefedte” a falu társadalmi életét. Sok sportszerető embert ismertek, de azt, hogy mondjuk ki volt a falu párttitkára, sokan talán nem is tudták.

 

Kecskeméten született 1932. október 29. napján. Iskoláit Lakiteleken kezdte, majd a Kecskeméti Polgári Fiúiskola tanulója lett. Képesítést kereskedelmi középiskolában szerzett.

 
Sanyi bácsi a bal oldalon

Október közepén ültünk le beszélgetni a sportszékházban, egy koraesti órában. Nyugodtan mondhatom, gondolni sem mertem arra, mennyi érdekességgel, tapasztalattal szolgál számomra ez a találkozás. Emlékezetem szerint tőle hallottam először a különvonatos utazásokról, több kitűnő lakiteleki sportolóról, közöttük például Molnár Lászlóról, aki amellett, hogy nagyszerű labdarúgó volt, Lakiteleken a Hankovszky szállodában meghívásos ökölvívó mérkőzéseken is ringbe szállt. De tőle hallottam először a „Jagoda kocsma” nevét, sőt becenevét, hiszen mint a „két sánta kocsmája” említi az intézményt, ami abban az időben a csapat öltözője is volt.

 
 

Sportpályafutása nagyon fiatalon, 1945-ben indult Lakiteleken és egészen 1964-ig tartott, amikor egy motorbaleset következtében kényszerült abbahagyni az aktív labdarúgást. Két-három évig az ifjúsági csapatban játszott, majd amikor távozott a csapat balszélsője, a helyére került. Azt mondja sikereit elsősorban a gyorsaságának köszönhette. Világéletében balszélsőt játszott, ezen a poszton bekerült a megyei ifjúsági válogatottba is. Sok-sok pályatársáról, nála idősebb társairól olyan tiszteletre méltó szerénységgel és elismeréssel tud beszélni, hogy igazán jól esik hallgatni. Tassy Pál nevét említi, akinek olyan technikai tudása volt, hogy ő annak felével is beérte volna, hogy többre jusson annál, amit elért. És persze szóba kerül Cseh Laci bácsi is, akiknél gyerekkorában laktak szüleivel. Ő volt, aki először segítette a labdával történő ismerkedését; és aki szerinte csukafejessel annyi gólt szerzett, mint három másik társa összesen.

 

Hogy mesterei és játékostársai közül kikre emlékszik szívesen? A sokak által igen tisztelt és szeretett Harczos István tanító, valamint a lakiteleki labdarúgásért bármire kész, ugyancsak köztiszteletnek örvendő Kozma Gyula nevét említi. Sokkal hosszabb a felsorolás, amikor a pályatársak kerülnek szóba. Harczos Zoltán, Harczos István, Zsigmond László, a Parádi „gyerekek”József és Zoltán, Cseh László, Tonn Gyula és Gyöngyösi György, akiket elsőként említ.

Kértem, hogy beszéljen élményeiről.

- Nagyon sok van, nem is tudom, melyiket említsem először. Talán amikor Izsákot itthon 7:1-re legyőztük. Szerintem ezernél több szurkoló volt, akik a mérkőzés végén vállukon vitték le a csapat tagjait a pályáról. Aztán volt Lajosmizsén egy mérkőzésünk. Sose felejtem el, futottam és már a kapu előtt jártam, amikor elhagytam a labdát. Próbáltam lábbal hátra piszkálni, hogy elérjem, eközben Zsigmond Laci, aki akkorra utolért, a hátam mögül a lábaim között juttatta a labdát a kapuba. Azzal a góllal győztünk.

Mindig nagy mérkőzéseket vívtunk Tiszaalpárral. Egyszer Alpáron előfordult, hogy a mérkőzésnek mind a hat gólját mi rúgtuk, mégse tudtunk nyerni, 3:3 lett a végeredmény.

Nagyon emlékezetesek voltak különvonatos utazásaink. Kiskőrösre, Izsákra, Kalocsára, Lajosmizsére rendszeresen külön vonattal utaztunk. Ilyenkor kétszáz-kétszázötven szurkoló is elkísérte a csapatot.

A labdarúgás mellett az atlétika is fontos szerepet játszott az életemben. Tornatanárom neheztelt is rám egy kissé, amiért a labdarúgást is kedveltem. Versenyzési lehetőséget a spartakiádok jelentettek, ahol a labdarúgó csapatból többen is rendszeresen részt vettünk. A Harczos testvérek, a Parádi fiúk, Gyöngyösi György akikre emlékszem. Az atlétika szeretetének aztán a katonaságnál is hasznát vettem. Az ottani versenyek sokkal elviselhetőbbé tették a katonaruhát.

A spartakiádokon a lakiteleki csapat tagjai legtöbbször az első-második helyen végeztek. Bekerültünk gyakran a megyei válogatottba is. Sikeres női versenyzők is voltak. Elsősorban Molnár Irén és Tombáczné Vasadi Zsuzsa nevét említeném.

Abban az időben nagyon jó híre volt a lakiteleki íjászoknak is. Ennek a sportágnak Csányi János testnevelő volt az oktatója, szervezője. Országos versenyeken is többször értek el nagyon komoly helyezéseket.

- Hogyan telnek mindennapjai?

- Nyugdíjasként, de elég mozgalmasan. Kecskeméten nagyobbik lányommal egy házban lakom, de van egy házam Tiszasason is, ahol szintén sok időt töltök. Kisebbik lányom Amerikában él, évente két-három hónapot vagyok náluk is.

Egészen véletlenül, amikor összetalálkoztunk a lakiteleki csapat egyik 2008. októberi hazai mérkőzésén, éppen nemrég tért haza a Kentucky állambeli Luisville városából. Érdekeltek, ott. szerzett tapasztalatai.

Milyennek látja az amerikai embereket?

- Mivel a lányomék napközben dolgoztak, így többnyire esténként mentünk el valahová. Ilyenkor azt tapasztaltam, hogy barátságosak, kedvesek az emberek. Mindig mosolyognak, és köszönnek. De autó nélkül ott létezni sem lehet.

Sajnos a többszöri költözködés következtében Sanyi bácsinak is megkoptak a fényképes dokumentumai. Egy képet azért hozott magával egy kiskőrösi különvonatos utazás emlékeként. Balról Gyöngyösi György, középen ő, a jobb szélen pedig Zsigmond László a fő alak. Az egyesület fennállásának 80. évfordulóján szervezett találkozó képei közül is szerepel itt négy. Az egyiken éppen Cseh Laci bácsival, a másikon a jóval fiatalabb, magát Lakitelekről talán elsőként az élvonalba felküzdő Puskás Bélával üdvözlik egymást a találkozóra érkezve; majd a fehér asztalnál egy múltat idéző dokumentumot nézegetve, illetve dr. Orbán Csaba jegyző üdvözli őt, akinek édesapjával valamikor együtt dolgoztak a Szikrai Állami Gazdaságban.

HARCZOS JÓZSEF

 
Harczos József

Bár még fiatalos, tettre kész, mégis azok közé tartozik, akik rongylabdával kezdtek játszadozni a lakiteleki grundokon és a Harczos Iskola melletti gödörben. Azt mondja, túlzás nélkül állíthatja, náluk különb, feszesebb, tömöttebb rongylabdát szinte biztos, hogy senki sem készített. Lehet, hogy nem pattant, mint egy gumilabda, de bizony ők még technikázni is megtanultak vele.

 

Néhány korábbi labdarúgóval, edzőikről folytatott beszélgetésből azt lehetett leszűrni, hogy a sportegyesület „mindenes” alapító elnöke Kozma Gyula, majd Fekete József mellett őt emlegetik úgy, mint akit ma is elismernek. Ez adta a biztatást egy vele történő beszélgetéshez.

 
Állósorban jobbról az ötödik Harczos József

Tősgyökeres lakiteleki, aki pedagógus család hatodik gyermekeként 1945. április másodikán, kalandos körülmények között a már említett, rég volt iskola szertárában „látott napvilágot”. Az általános iskola befejezése után Kecskeméten közgazdasági technikumot végzett, majd Budapesten anyag- és áruforgalmi felsőfokú képesítést szerzett. Üzemegység könyvelőként a Szikrai Állami Gazdaságban kezdett dolgozni. Nem sokkal később a Szikrai Tsz anyagkönyvelője, 1974-től anyaggazdálkodója, majd 1984-től a szárítóüzem vezetője lett. A rendszerváltást követően 1991-ben úgy gondolta, hogy egyéni vállalkozó lesz. Ezt a státuszát 2005-től a ma is tartó, jól megérdemelt nyugdíjas évekre váltotta. Egy ideig azért még vállalkozásainak egy részterületét tovább működtetve nyújtott raktári szolgáltatásokat a Szolnoki Cukorgyárnak, és a Szentkirályi ásványvíz üzemnek.

 

Talán nem is csoda, hogy aktív sportoló lett, hiszen édesapja, a legendás, pedagógusként, sportemberként és szülőként is nagyon szigorú kántortanító Harczos István edző is volt a futball csapatnál. Amikor vidéki mérkőzésre mentek, nem egyszer vitte magával. Egy gyermeknek bármikor jutott hely a teherautó platóján.

Mikor kezdtél az egyesületnél futballozni?

- Tizennégy éves koromban, még nem igazolt játékosként mások mellett Gyöngyösi György, Fekete József, Seres Imre, Bató József, Sulák István társaságában edzőmérkőzésen kezdtem játszani a felnőtt csapatban. A középiskolás évek kimaradtak. Majd 1964-től lettem igazolt játékos. Még akkor ősszel elvittek katonának. Bár az igazolásom nem vittem, a kalocsai NB III-as katona csapat megyei másodosztályú utánpótlás együttesében többször is játszottam.

És mi történt a leszerelés után?

- Középiskolásként vonattal együtt utaztunk a szintén Kecskeméten tanuló Nagy Jóskával, aki többször magával hozta a hangszerét és a diák kupéban meg is szólaltatta. Nagyon jó hallása volt, több hangszeren is játszott. Tetszett nekem is a dolog, a honvédségnél teljesen amatőrként, önmagam elkezdtem tanulni gitározni. Leszerelés után négy évig a Nagy Jóska vezette, közösen alapított négyfős zenekar kísérő gitárosa lettem.

1971. őszétől kezdtem újra focizni. Szerencsés időszak volt. Kiss Pista, aki előtte Szegeden NB III-ban játszott, éppen akkor jött Lakitelekre tanítani. Legjobban vele szerettem játszani. Technikás volt, és ami fontos, mindig el tudott mozogni üres területre, őt mindig meg lehetett a labdával találni. Aztán visszajött az innen elszármazott Rubányi Mihály, Parádi József és jött Kecskemétről Fekete Sándor, Barta Imre. Ami még nagyon fontos, ekkor bontogatta szárnyait a fiatal tehetség Puskás Béla, aki kényszerűségből kapusként kezdett, mert akkor éppen nem volt a csapatnak kapusa. És jól védett! Edzőnk Fekete József betegsége miatt néhány edzés megtartását rám bízta. Az előtte leállt Takács Jóskát, a korábbi kapust közben visszahívták, így adottságait látva én állíthattam mezőnyjátékosként először csatasorba Bélát. Ontotta a gólokat, amíg el nem igazolták.

Hivatalosan edzőként mikor kezdtél?

- Az előbb említett csapat később balszerencsésen kiesett a megyei első osztályból. Ezt követően egy megfiatalított csapat alakult, aminek 1976-ban kértek fel, hogy legyek a játékos edzője. Akkor egyetlen vidéki, a nyárlőrinci kapus, Vandzsár Lajos volt közöttünk. A csapat gerincét Sütő László, Gangl János, Hankovszky Jenő, Kiss István (villanyszerelő), Dóka Károly, Kéri Károly, Pusztai Imre, Csík József, Boros József, Oravecz Mihály, Kassai József alkották. Az akkor egy csoportos megyei másodosztályban játszottunk.

Nagyon nehéz helyzetben voltam, mert nekem kellett edzeni az ifit is. Az ifjúsági mérkőzést a második félidőben ott kellett hagynom, hogy a felnőttekkel készüljünk a mérkőzésre. Néhány mérkőzés után aztán már nem játszottam, csak az edző munkát végeztem. Aztán az ifjúsági csapatot átvette Pusztai Imre. Vele indítottuk el a szélesebb körű utánpótlás nevelést. Serdülőkkel, és még ez alatti korosztályba tartozókkal is foglalkoztunk. Pusztai Imre később a serdülőkkel komoly sikereket ért el.

1982-ben családi okok miatt felhagytam az edzőséggel. Aztán 1985-ben, miután a csapat újra a járási bajnokságba kényszerült, ismételten felkértek.

A siker érdekében néhány rutinosabb játékost vissza kellett hívni. A csapat „idősebb” magját ekkor Sütő László, Gangl János, Pusztai Imre, Kiss István, Kassai József alkották, mellettük a fiatalabb korosztályt Tamási Sándor, Tóth Sándor, Tényi Lajos, Bohács Jenő, Szabó Károly, Nyúl Tóth Béla, Laczkó Antal, Illés János, a később szép pályát befutott Balla László és a három nyárlőrinci játékos Kovács I. és Kovács II. Zoltán, valamint Kuruczlaki Mátyás képviselte. Ezzel a csapattal újra feljutottunk a megyei másodosztályba.

Edzőként voltak példaképeid?

Máté Ferenc ugyan csak egy évig volt Lakiteleken, de örökre példaképem marad. Következetes és emberséges, nagyon jó edző volt. Mondhatom apámat is, aki persze sokkal szigorúbb volt, ugyanakkor nagyon alapos és sokoldalú. Főiskolás korosztályban például rúdugrásban és műkorcsolyázásban is komoly nemzetközi eredményeket ért el. De említhetem Fekete Józsefet is, aki nagyon játékos párti volt, és segítőkész még a foci pályán kívül is.

Volt emlékezetes mérkőzésed, élményed?

Egy egész időszak volt 1972-1976 között. Nyertünk bajnokságot, és erre az időszakra esnek az emlékezetes kupasikerek. Sorozatban győztünk le nálunk jóval magasabb osztályban szereplő együtteseket. És persze ennek a sorozatnak a vége Hercegszántón, ahol a játékvezető mindenki szeme láttára képes volt elcsalni a mérkőzés eredményét, megakadályozva továbbjutásunkat.

Mindezek mellett a legnagyobb élmény, a legjobb dolog az a barátság, baráti közösség volt, aminek a csapat a sikereit is köszönhette. Olyan összetartó társaság voltunk, pályán kívül is, hogy például tizenegy ház építésében vettünk részt. Volt olyan eset, amikor a mérkőzés előtt tettük le a hord saroglyát, a mérkőzés után pedig folytattuk, és villanyvilágítás mellett fejeztük be játékostársunk építkezésénél a betonozást. Szép évek voltak.