FAZEKAS SÁNDOR

FAZEKAS SÁNDOR

Amikor Fazekas Sándor hosszú és élményekben gazdag sportpályafutására emlékezik, a boldog ifjúság és mellette az a sok szeretet jut eszébe, amiben nagyszerű játékostársai körében része lehetett. Nem csoda tehát, hogy amikor arról van szó, kikre emlékszik szívesen, majdnem egy egész csapatra való társat, barátot megnevez. Azt mondja, a sport számukra szinte minden volt; mondhatni „lefedte” a falu társadalmi életét. Sok sportszerető embert ismertek, de azt, hogy mondjuk ki volt a falu párttitkára, sokan talán nem is tudták.

Kecskeméten született 1932. október 29. napján. Iskoláit Lakiteleken kezdte, majd a Kecskeméti Polgári Fiúiskola tanulója lett. Képesítést kereskedelmi középiskolában szerzett.

Október közepén ültünk le beszélgetni a sportszékházban, egy koraesti órában. Nyugodtan mondhatom, gondolni sem mertem arra, mennyi érdekességgel, tapasztalattal szolgál számomra ez a találkozás. Emlékezetem szerint tőle hallottam először a különvonatos utazásokról, több kitűnő lakiteleki sportolóról, közöttük például Molnár Lászlóról, aki amellett, hogy nagyszerű labdarúgó volt, Lakiteleken a Hankovszky szállodában meghívásos ökölvívó mérkőzéseken is ringbe szállt. De tőle hallottam először a „Jagoda kocsma” nevét, sőt becenevét, hiszen mint a „két sánta kocsmája” említi az intézményt, ami abban az időben a csapat öltözője is volt.

Sportpályafutása nagyon fiatalon, 1945-ben indult Lakiteleken és egészen 1964-ig tartott, amikor egy motorbaleset következtében kényszerült abbahagyni az aktív labdarúgást. Két-három évig az ifjúsági csapatban játszott, majd amikor távozott a csapat balszélsője, a helyére került. Azt mondja sikereit elsősorban a gyorsaságának köszönhette. Világéletében balszélsőt játszott, ezen a poszton bekerült a megyei ifjúsági válogatottba is. Sok-sok pályatársáról, nála idősebb társairól olyan tiszteletre méltó szerénységgel és elismeréssel tud beszélni, hogy igazán jól esik hallgatni. Tassy Pál nevét említi, akinek olyan technikai tudása volt, hogy ő annak felével is beérte volna, hogy többre jusson annál, amit elért. És persze szóba kerül Cseh Laci bácsi is, akiknél gyerekkorában laktak szüleivel. Ő volt, aki először segítette a labdával történő ismerkedését; és aki szerinte csukafejessel annyi gólt szerzett, mint három másik társa összesen.

Hogy mesterei és játékostársai közül kikre emlékszik szívesen? A sokak által igen tisztelt és szeretett Harczos István tanító, valamint a lakiteleki labdarúgásért bármire kész, ugyancsak köztiszteletnek örvendő Kozma Gyula nevét említi. Sokkal hosszabb a felsorolás, amikor a pályatársak kerülnek szóba. Harczos Zoltán, Harczos István, Zsigmond László, a Parádi „gyerekek”József és Zoltán, Cseh László, Tonn Gyula és Gyöngyösi György, akiket elsőként említ.

Kértem, hogy beszéljen élményeiről.

– Nagyon sok van, nem is tudom, melyiket említsem először. Talán amikor Izsákot itthon 7:1-re legyőztük. Szerintem ezernél több szurkoló volt, akik a mérkőzés végén vállukon vitték le a csapat tagjait a pályáról. Aztán volt Lajosmizsén egy mérkőzésünk. Sose felejtem el, futottam és már a kapu előtt jártam, amikor elhagytam a labdát. Próbáltam lábbal hátra piszkálni, hogy elérjem, eközben Zsigmond Laci, aki akkorra utolért, a hátam mögül a lábaim között juttatta a labdát a kapuba. Azzal a góllal győztünk.

Mindig nagy mérkőzéseket vívtunk Tiszaalpárral. Egyszer Alpáron előfordult, hogy a mérkőzésnek mind a hat gólját mi rúgtuk, mégse tudtunk nyerni, 3:3 lett a végeredmény.

Nagyon emlékezetesek voltak különvonatos utazásaink. Kiskőrösre, Izsákra, Kalocsára, Lajosmizsére rendszeresen külön vonattal utaztunk. Ilyenkor kétszáz-kétszázötven szurkoló is elkísérte a csapatot.

A labdarúgás mellett az atlétika is fontos szerepet játszott az életemben. Tornatanárom neheztelt is rám egy kissé, amiért a labdarúgást is kedveltem. Versenyzési lehetőséget a spartakiádok jelentettek, ahol a labdarúgó csapatból többen is rendszeresen részt vettünk. A Harczos testvérek, a Parádi fiúk, Gyöngyösi György akikre emlékszem. Az atlétika szeretetének aztán a katonaságnál is hasznát vettem. Az ottani versenyek sokkal elviselhetőbbé tették a katonaruhát.

A spartakiádokon a lakiteleki csapat tagjai legtöbbször az első-második helyen végeztek. Bekerültünk gyakran a megyei válogatottba is. Sikeres női versenyzők is voltak. Elsősorban Molnár Irén és Tombáczné Vasadi Zsuzsa nevét említeném.

Abban az időben nagyon jó híre volt a lakiteleki íjászoknak is. Ennek a sportágnak Csányi János testnevelő volt az oktatója, szervezője. Országos versenyeken is többször értek el nagyon komoly helyezéseket.

– Hogyan telnek mindennapjai?

– Nyugdíjasként, de elég mozgalmasan. Kecskeméten nagyobbik lányommal egy házban lakom, de van egy házam Tiszasason is, ahol szintén sok időt töltök. Kisebbik lányom Amerikában él, évente két-három hónapot vagyok náluk is.

Egészen véletlenül, amikor összetalálkoztunk a lakiteleki csapat egyik 2008. októberi hazai mérkőzésén, éppen nemrég tért haza a Kentucky állambeli Luisville városából. Érdekeltek, ott. szerzett tapasztalatai

– Milyennek látja az amerikai embereket?

– Mivel a lányomék napközben dolgoztak, így többnyire esténként mentünk el valahová. Ilyenkor azt tapasztaltam, hogy barátságosak, kedvesek az emberek. Mindig mosolyognak, és köszönnek. De autó nélkül ott létezni sem lehet.

Sajnos a többszöri költözködés következtében Sanyi bácsinak is megkoptak a fényképes dokumentumai. Egy képet azért hozott magával egy kiskőrösi különvonatos utazás emlékeként. Balról Gyöngyösi György, középen ő, a jobb szélen pedig Zsigmond László a fő alak. Az egyesület fennállásának 80. évfordulóján szervezett találkozó képei közül is szerepel itt négy. Az egyiken éppen Cseh Laci bácsival, a másikon a jóval fiatalabb, magát Lakitelekről talán elsőként az élvonalba felküzdő Puskás Bélával üdvözlik egymást a találkozóra érkezve; majd a fehér asztalnál egy múltat idéző dokumentumot nézegetve, illetve dr. Orbán Csaba jegyző üdvözli őt, akinek édesapjával valamikor együtt dolgoztak a Szikrai Állami Gazdaságban.