HARCZOS JÓZSEF

HARCZOS JÓZSEF

Bár még fiatalos, tettre kész, mégis azok közé tartozik, akik rongylabdával kezdtek játszadozni a lakiteleki grundokon és a Harczos Iskola melletti gödörben. Azt mondja, túlzás nélkül állíthatja, náluk különb, feszesebb, tömöttebb rongylabdát szinte biztos, hogy senki sem készített. Lehet, hogy nem pattant, mint egy gumilabda, de bizony ők még technikázni is megtanultak vele.

Néhány korábbi labdarúgóval, edzőikről folytatott beszélgetésből azt lehetett leszűrni, hogy a sportegyesület „mindenes” alapító elnöke Kozma Gyula, majd Fekete József mellett őt emlegetik úgy, mint akit ma is elismernek. Ez adta a biztatást egy vele történő beszélgetéshez.

Tősgyökeres lakiteleki, aki pedagógus család hatodik gyermekeként 1945. április másodikán, kalandos körülmények között a már említett, rég volt iskola szertárában „látott napvilágot”. Az általános iskola befejezése után Kecskeméten közgazdasági technikumot végzett, majd Budapesten anyag- és áruforgalmi felsőfokú képesítést szerzett. Üzemegység könyvelőként a Szikrai Állami Gazdaságban kezdett dolgozni. Nem sokkal később a Szikrai Tsz anyagkönyvelője, 1974-től anyaggazdálkodója, majd 1984-től a szárítóüzem vezetője lett. A rendszerváltást követően 1991-ben úgy gondolta, hogy egyéni vállalkozó lesz. Ezt a státuszát 2005-től a ma is tartó, jól megérdemelt nyugdíjas évekre váltotta. Egy ideig azért még vállalkozásainak egy részterületét tovább működtetve nyújtott raktári szolgáltatásokat a Szolnoki Cukorgyárnak, és a Szentkirályi ásványvíz üzemnek.

Talán nem is csoda, hogy aktív sportoló lett, hiszen édesapja, a legendás, pedagógusként, sportemberként és szülőként is nagyon szigorú kántortanító Harczos István edző is volt a futball csapatnál. Amikor vidéki mérkőzésre mentek, nem egyszer vitte magával. Egy gyermeknek bármikor jutott hely a teherautó platóján.

– Mikor kezdtél az egyesületnél futballozni?

– Tizennégy éves koromban, még nem igazolt játékosként mások mellett Gyöngyösi György, Fekete József, Seres Imre, Bató József, Sulák István társaságában edzőmérkőzésen kezdtem játszani a felnőtt csapatban. A középiskolás évek kimaradtak. Majd 1964-től lettem igazolt játékos. Még akkor ősszel elvittek katonának. Bár az igazolásom nem vittem, a kalocsai NB III-as katona csapat megyei másodosztályú utánpótlás együttesében többször is játszottam.

– És mi történt a leszerelés után?

– Középiskolásként vonattal együtt utaztunk a szintén Kecskeméten tanuló Nagy Jóskával, aki többször magával hozta a hangszerét és a diák kupéban meg is szólaltatta. Nagyon jó hallása volt, több hangszeren is játszott. Tetszett nekem is a dolog, a honvédségnél teljesen amatőrként, önmagam elkezdtem tanulni gitározni. Leszerelés után négy évig a Nagy Jóska vezette, közösen alapított négyfős zenekar kísérő gitárosa lettem.

1971. őszétől kezdtem újra focizni. Szerencsés időszak volt. Kiss Pista, aki előtte Szegeden NB III-ban játszott, éppen akkor jött Lakitelekre tanítani. Legjobban vele szerettem játszani. Technikás volt, és ami fontos, mindig el tudott mozogni üres területre, őt mindig meg lehetett a labdával találni. Aztán visszajött az innen elszármazott Rubányi Mihály, Parádi József és jött Kecskemétről Fekete Sándor, Barta Imre. Ami még nagyon fontos, ekkor bontogatta szárnyait a fiatal tehetség Puskás Béla, aki kényszerűségből kapusként kezdett, mert akkor éppen nem volt a csapatnak kapusa. És jól védett! Edzőnk Fekete József betegsége miatt néhány edzés megtartását rám bízta. Az előtte leállt Takács Jóskát, a korábbi kapust közben visszahívták, így adottságait látva én állíthattam mezőnyjátékosként először csatasorba Bélát. Ontotta a gólokat, amíg el nem igazolták.

– Hivatalosan edzőként mikor kezdtél?

– Az előbb említett csapat később balszerencsésen kiesett a megyei első osztályból. Ezt követően egy megfiatalított csapat alakult, aminek 1976-ban kértek fel, hogy legyek a játékos edzője. Akkor egyetlen vidéki, a nyárlőrinci kapus, Vandzsár Lajos volt közöttünk. A csapat gerincét Sütő László, Gangl János, Hankovszky Jenő, Kiss István (villanyszerelő), Dóka Károly, Kéri Károly, Pusztai Imre, Csík József, Boros József, Oravecz Mihály, Kassai József alkották. Az akkor egy csoportos megyei másodosztályban játszottunk.

Nagyon nehéz helyzetben voltam, mert nekem kellett edzeni az ifit is. Az ifjúsági mérkőzést a második félidőben ott kellett hagynom, hogy a felnőttekkel készüljünk a mérkőzésre. Néhány mérkőzés után aztán már nem játszottam, csak az edző munkát végeztem. Aztán az ifjúsági csapatot átvette Pusztai Imre. Vele indítottuk el a szélesebb körű utánpótlás nevelést. Serdülőkkel, és még ez alatti korosztályba tartozókkal is foglalkoztunk. Pusztai Imre később a serdülőkkel komoly sikereket ért el.

1982-ben családi okok miatt felhagytam az edzőséggel. Aztán 1985-ben, miután a csapat újra a járási bajnokságba kényszerült, ismételten felkértek.

A siker érdekében néhány rutinosabb játékost vissza kellett hívni. A csapat „idősebb” magját ekkor Sütő László, Gangl János, Pusztai Imre, Kiss István, Kassai József alkották, mellettük a fiatalabb korosztályt Tamási Sándor, Tóth Sándor, Tényi Lajos, Bohács Jenő, Szabó Károly, Nyúl Tóth Béla, Laczkó Antal, Illés János, a később szép pályát befutott Balla László és a három nyárlőrinci játékos Kovács I. és Kovács II. Zoltán, valamint Kuruczlaki Mátyás képviselte. Ezzel a csapattal újra feljutottunk a megyei másodosztályba.

– Edzőként voltak példaképeid?

– Máté Ferenc ugyan csak egy évig volt Lakiteleken, de örökre példaképem marad. Következetes és emberséges, nagyon jó edző volt. Mondhatom apámat is, aki persze sokkal szigorúbb volt, ugyanakkor nagyon alapos és sokoldalú. Főiskolás korosztályban például rúdugrásban és műkorcsolyázásban is komoly nemzetközi eredményeket ért el. De említhetem Fekete Józsefet is, aki nagyon játékos párti volt, és segítőkész még a foci pályán kívül is.

– Volt emlékezetes mérkőzésed, élményed?

– Egy egész időszak volt 1972-1976 között. Nyertünk bajnokságot, és erre az időszakra esnek az emlékezetes kupasikerek. Sorozatban győztünk le nálunk jóval magasabb osztályban szereplő együtteseket. És persze ennek a sorozatnak a vége Hercegszántón, ahol a játékvezető mindenki szeme láttára képes volt elcsalni a mérkőzés eredményét, megakadályozva továbbjutásunkat.

Mindezek mellett a legnagyobb élmény, a legjobb dolog az a barátság, baráti közösség volt, aminek a csapat a sikereit is köszönhette. Olyan összetartó társaság voltunk, pályán kívül is, hogy például tizenegy ház építésében vettünk részt. Volt olyan eset, amikor a mérkőzés előtt tettük le a hord saroglyát, a mérkőzés után pedig folytattuk, és villanyvilágítás mellett fejeztük be játékostársunk építkezésénél a betonozást. Szép évek voltak.