In Memoriam GYÖNGYÖSI GYÖRGY

(1929-2009)

A lakiteleki labdarúgók a 2009-2010. évi bajnoki rajtra készültek, amikor a mérkőzés napján délelőtt érkezett a szomorú hír, Gyöngyösi György, mindannyiunk Gyuri bácsija itt hagyott bennünket. Az utóbbi hetekben már alig mutatkozott. Vártuk a felkészülés időszakában, hogy egyszer majdcsak megjelenik, de hiába. Testileg és lelkileg is megtörte a súlyos betegség.

Társai, és a közönség által kedvelt, legfőképpen szabadrúgásairól híres labdarúgó, a település teljes sporttársadalma által tisztelt, hosszú ideig fáradhatatlanul dolgozó sportvezető volt.

Éveken keresztül ott volt minden mérkőzésen, legtöbbször az edzőmeccseken is. Az idei nyári felkészülés időszakában azonban már nem találkozhattunk vele. Legtöbbször már az ifjúsági mérkőzés kezdetét jelző sípszó ott találta a kispad közelében. A felnőtt csapat korábbi szakvezetője Ézsiás Gábor rendre megtisztelte azzal, hogy a mérkőzések jegyzőkönyvébe beírta a kispadon helyet foglalók közé. A 2009. augusztus tizenhatodikán kelt jegyzőkönyvből már hiányzott a neve, pedig szívesen írtuk volna még hosszú évekig.

A sportvezetők munkájának megítélésekor ő volt a minta. Akit hozzá hasonlított valaki, büszke lehetett. Ő persze más, az amatőr sportot nagyobb megbecsüléssel övező időkben dolgozhatott, és ezt gyakran hangoztatta is. Mindenkire név szerint emlékezett azok közül, akik munkáját segítették, áldozatot vállaltak a lakiteleki sportolás feltételeinek megteremtésében.

Nem múlhatott el úgy mérkőzés, hogy néhány jó szóval, megszívlelendő jó tanáccsal ne biztatta volna a fiatalokat vagy a felnőtteket. Az utóbbi években mindig kerékpáron érkezett. A kapuban szertartásosan leszállt járművéről, és gyalogosan lépett be az általa mintegy szentélyként tisztelt sportpályára. Hiányozni fog. Sokan őrizzük emlékét.

Korábban, az „Arcok, emlékek…” c. sorozatban vele is készült egy összeállítás:

Kisebb megszakítással 1964-1995 között az egyesület elnöke volt. Korábban persze aktívan sportolt ő maga is. Az a hír járja, hogy az ő elnökségét követő időben, a kilencvenes években született egy olyan vezetőségi elhatározás, amely szerint az egyesület „örökös elnökének” nyilvánították.

Amikor sokadikként a nyomdokaiba kerültem, az idősebb generációt képviselők közül többek között ő is megtisztelt bizalmával. Ezért hangozhatnak úgy a feltett kérdések. A sport „székházban” ültünk le egy emlékező beszélgetésre a 2008/2009-es idényre történő felkészülés időszakában.

– Gyuri bácsi, ugye itt otthon érzed magad?

– Igen, mi építettük a székházat. Emlékszem, készült egy tervrajz, amit -remélem ma már bocsánatos bűnnek számít – meghamisítottam egy kicsit. Kétszer akkora alaprajza lett, mint az eredeti. Gyorsan ki is ástuk az alapot, hogy biztosabb legyen a dolog. Azután jött az építkezés, amiben a tsz, de még a labdarúgást kedvelő Daczó Józsefnek, akkori állomásfőnöknek köszönhetően a MÁV is segített.

Bontott vasúti kocsik alváz elemei lettek az áthidalók. A tsz fokozottabb segítsége talán annak is volt köszönhető, hogy nevéből a Szikra megnevezést akkor kiegészítésként átvette az egyesület.

Az alapásásban, majd az építkezésben a legtöbbet a Lovas család és a Harczos testvérek, Zoltán és József segítkeztek. A mester, aki a székházat felépítette, Pál Kovács László volt. Mindez társadalmi munkában történt az ezerkilencszázhatvanas évek közepén. Az építkezés időszakában közben volt egy sikertelen pályafüvesítési kísérlet is. A füvesítés végül 1982-ben történt meg, amikor a Népstadion gyepvágó gépét sikerült lehozatni két alkalomra. A kivágott gyeptéglák lerakásában még a Szikra Tsz-ben nyári ifjúsági táborban lévő leánybrigádok is segítettek. Dolgoztak itt a tsz gépei, és egy napot itt töltöttek a BRG itteni üzemének dolgozói is. A pályaavatón a lakiteleki öregfiúk az öregfiúk válogatottal játszott.

– Gyermekkorod, fiatal éveid hol teltek?

– A Tisza-parton születtem, a nagyrévi gátőrházban 1929. október negyedikén. Édesapám gátőr volt a Nagyrév – tiszainokai gátőrházban. Másfél éves voltam, amikor ő sajnos meghalt, így a szolgálati lakásból kik kellett költözni. Ekkor jöttünk Lakitelekre. Itt jártam általános iskolába, majd a negyedik osztály után a Kecskeméti Református Gimnázium ösztöndíjas tanulója lettem. Félárvaként nehéz lett volna, de jó tanuló voltam, így az iskolától minden felszerelést megkaptam. Amikor a középiskolában végeztem, a Kecskemét és Vidéke Borforgalmi Vállalat Lakiteleki Pincészetének irodavezetője lettem. Itt dolgoztam 1949-1957 között. Ezután voltam bérszámfejtő a Földműves Szövetkezetben, de gépfűrész kezelő, és maszek kertész is.

1957-ben nősültem, és a tsz megalakulásának időszakában 1960-tól feleségemmel együtt könyvelőként dolgoztam. Innen a Kerekdombi Újélet Termelőszövetkezetbe vitt az utam, ahol kontírozó könyvelő, főkönyvelő helyettes lettem. Amikor megépült a művelődési ház, 1964-ben haza hívtak igazgatónak. Ezzel együtt lettem a sportegyesület elnöke is.

– Mikor kezdtél aktívan sportolni?

– 1944-ben, a levente bajnokságban. Rövid időn belül bekerültem a nagycsapatba, amely abban az időben városi, illetve járási bajnokságokban szerepelt. 1953-ban járási bajnokok lettünk, és felkerültünk a megyei másodosztályba.

– Játékos társaid, edzőid közül kire emlékszel szívesen?

– Mindannyian jó barátok voltunk. Talán Zsigmond Laci nevét említhetném meg külön is, akivel együtt dolgoztunk a borforgalminál; és Fazekas Sándorét, Fekete Józsefét.

Az edzőim közül elsősorban Harczos Pista bácsit említeném, aki kántor tanítóként mindennel foglalkozott, aminek a sporthoz köze volt. Még az étkezésünkre is kiterjedt a figyelme – mikor mit együnk. Rendszeresen maga keverte üdítővel szolgált a csapatnak. Ebben az időben Tonn Gyula volt az intéző, aki volt, hogy a földműves szövetkezet főkönyvelőjeként csekket nyomott a kezembe, hogy vásároljak be a csapatnak.

– Milyen élményekben volt részed játékosként?

– Barátságos és bajnoki mérkőzéseken közel száz szabadrúgás gólt lőttem. Ezért tartottak a csapatban. Nem tudtam, de szerettem focizni; a szabadrúgásokat persze sokat gyakoroltam. Ha ilyen lehetőséghez jutott a csapat, a hazai közönség mindig „Furit” követelte, a Furiózó becenevem rövidítették így.

– Aktív pályafutásod meddig tartott?

– 1963-ig. Lett némi túlsúlyom, és nem tudtam már úgy teljesíteni. Ezt követően edzettem az ifjúsági csapatot, majd az egyesület elnöke lettem. Amikor edző nélkül maradtak, 1972-ben átvettem a serdülő csapatot. Sok tehetséges fiatal volt közöttük. Tóth János, Tubak Tibor és Csinger Zsolt NB-s játékosok lettek. Ezt követően még három serdülő csapatot edzettem. Két alkalommal csoportunkban a korosztály bajnokai lettünk.

– Azon túl, hogy látjuk, minden mérkőzésen, eseményen kint vagy, hogyan telnek napjaid?

– Nagyon jól. Egy csípő protézis sokat segít. Rajzkészségem hasznosítom kavicsfestéssel, illetve kertészkedem. Mindent megtermelek, ami kell. Nagyapámnak köszönhetően már tizenhárom évesen tudtam szőlőt metszeni.

„Zárszó” helyett

A beszélgetésünk végén már ő is kérdezett. Érdeklődött az egyesület helyzete; „belügyeink” iránt és, hogy vannak-e komoly támogatók. Mondja: tudja, hogy milyen nehéz ma. Elsősorban az egyesület anyagi helyzete. Szívesen segítene – teszi hozzá – de az alacsony nyugdíjból nem telik. Mintegy biztatásként azért megjegyzi, hogy ő ezt már nem tudná csinálni. Annak idején azért adta át helyét, mert nem tudta elviselni, hogy „minden pénzbe kerül”. Persze fontos volt, hogy megfelelő utódot találjon. Örült neki, hogy Sütő László, ha nem is könnyen, de hagyta rábeszélni magát.

Természetesen szóba került még a múlt, annak még elérhető értékei, amelyeket magunk és az utókor számára egyebek mellett ilyen visszaemlékezésekkel is igyekszünk megőrizni. Segítséget ígért, amelyet a beszélgetéssel együtt köszönök neki. És már sorolta is a neveket, akiket megpróbál elérni.